Tanösvény öregapámhoz.
Fel sem tudom sorolni hányféle vér kering bennem. Hányféle vallásnak hódoltak eleim. Maradjunk abban, hogy legkarakteresebbnek talán apai nagyapám tűnt a maga „vastagnyakú kálvinistaságával”. Egy sáros alföldi faluban élt és tanított, merthogy igazgatótanító és tekintetes úr volt, úgy bizony. Gyötör a lelkiismeret, hogy oly ritkán keresem fel a régi református temetőben elbúvó vadrózsával, burjánzó gyomokkal benőtt sírját. Azzal csitítgatom magam: van nekem látogatni való kilenc sírom Budapesten. Nemrég azonban lányom odakíváncsiskodott. A közeli fürdőhelyen nyaralt, s rávette családját, hogy kutassák fel a dédapa sírját. Megtalálták, és mindjárt földbe gyökerezett a lábuk. A sír mellett kis tábla állt, a táblán többsoros szöveg. Nagyapám életrajza. Jöttek haza a gyerekek a fotókkal. Elhűlve mutogatták a sorokat. A debreceni kántortanítóképzőről, munkájának állomásairól, a csorvási kezdetekről, amikor is 1907-et írtak, és ahol feleségével, nagyanyámmal együtt vágtak bele az új életbe. Nagyapám megjárta az első világháborút, tudatja a tábla. Így igaz, még azt is kiderítette valaki, hogy megsebesült. A húszas években jobbról és balról is támadások érték – ez is igaz - , végül kénytelen volt nyugdíjba menni. A reformátusegyház adott neki menedéket, ahol is tekintélye helyreállt. Ötvenkilenc éve halt meg, de rég is volt. Káprázatnak véltem a táblát. Felocsúdva azonban nyomozásba kezdtem. Talán az egyház? Hiszen kántori tisztséget is betöltő nagyapám hangja évekig átjárta az egyszerű templom belsejét, ujjai gyönyörű zsoltárok hangjait ütögettek le az orgona töredezett billentyűin. De nem. A telefonhoz hívott lelkésznő felvilágosított, hogy alighanem iskolások a tettesek. Volt ott egy szakkör, annak tagjai kutatgattak a település régi tanítói után, s tanösvényt építettek hozzájuk. Megköszöntem az információt, azután bőgtem egy keveset. Nagyon mesebeli és nagyon szépszínű ez a történet szitkoktól, gyűlölködésektől, kirekesztésektől harsogó világunkban. Heteket vártam, míg végre rászántam magam, hogy felhívjam az immár várossá cseperedett Csorvás iskoláját. Nyaralásaimból emlékszem az épületre. Akkor egyszerű hosszú ház volt, gömbakácokkal végigültetett utcában. A vonal túlsó végén Bencsik János igazgató köszönettel viszonozta köszönetemet. Tanösvényprogrammal készültek egy pályázatra egy lelkes helytörténész, Kasuba István segédletével. A gyakorlati munkát bizonyos Mocsári Erzsébet tanárnő vállalta. A szakkör tagjai feltérképezték a régi tanítók nyughelyeit, s akadt egy tanár Budur Sándor, aki kifaragta a táblákat. Ennyi. Milyen egyszerű történet. Mégis, világol a kor homályában, amelyben élünk. Látom a gyerekeket, ahogyan széthajtják a bokrokat és böngészik a fejfák feliratát. Pedig téphetnének bogárlábat, püfölhetnék egymást, összefirkálhatnák a házfalakat. Eszembe jut egy McKinsey Company kutatás megállapítása: a diák olyan, amilyen a tanárja. A tanárok minősége határozza meg, mit nyújt a gyerek. Tanulásban, egyebekben.
Büszke vagyok.
Ez hát nagyapám iskolája.” |